Sziasztok!

A történet folytatása mostantól ezen a blogcímen lesz elérhető:
https://meatenshi.blogspot.com/p/kirarabu-gyilkos-szerelem.html
Ott is szeretettel várlak titeket, nem csak ennek a történetnek a részeivel, de mindent oda fogok kitenni, akár a gondolataimról, akár motivációs dolgokat.
A bloghoz tartozó Fb-oldalra is kérlek, nézzetek be:
https://www.facebook.com/tenshibooks

Szép napot!
Mea

7. fejezet

Szia!

Jó rég óta nem hoztam fejezetet, részben magánügyi dolgok miatt, részben bevallom, lustaság miatt. Most sem ígérek hosszú részt, viszont, ha sikerül átadnom azt, ami fejben játszódott le bennem, akkor azt hiszem, sokkal lényegesebb a tartalma, mint a hossza.

Egy új szereplővel bővíthetnénk a szereplőink listáját, ha az oldalra lenne ilyen opció téve (talán később teszek is), aki valójában csak ebben a fejezetben fog szerepelni. Vagy mégsem?

Jó olvasást!

Mea

     A férfialak lassan indul meg felém. Sűrű pislogások közepette próbálom a könnyeim között meglátni, ki az, ám ez nem bizonyul egyszerűnek. Végül Itachi közeledő alakját vélem felfedezni a homályból, így mikor sikerül feltápászkodnom, még mindig az emlékek hatása alatt állva indulok meg felé. Itachi gyorsabbnak bizonyul, így csupán egy lépést tudok felé tenni, máris előttem terem. Szólásra nyitom a számat, ám a férfi erős marka a torkomra tapad, kicsit elemel a földtől, hogy épp csak leérnek a lábujjaim.

  - Áruló vagy, Meake! - Látom, ahogy ajkai a szavakat formálják, mégis olyan idegennek hat. A dühös Sharinganok rámcsillannak, mégsem érzem a genjutsu vagy más egyéb hatását.

  - Én nem... nem akartam... - suttogom, mire fejem a célbábuba csapódik a kunai mellé.

     Talán a becsapódás hangja miatt, talán a fájdalom miatt, de kezd kitisztulni a kép. A Sharingan eltűnik a szemeim elől, ugyanúgy, ahogy az Akatsuki köpeny is. A hosszú szürke haj röviddé válik, a régen rabul ejtő arc pedig egy másik ismerős arcá alakul át.

  - Őt választottad a falu helyett! Egy gyilkost a családod helyett! - sziszegi az arcomba.
     A férfi jó barátom volt még régen. Egy osztályba jártunk az akadémián, és bár nem volt túl szoros a kötelékünk, mégis sokat lógtunk együtt. A barátnője egy Uchiha volt, egészen addig, míg Itachi... szóval addig az estéig. Tudta jól, hogy haragszom Itachira, sőt gyűlölöm, mégsem volt képes áthidalni azt az aprónak nem nevezhető tényt, hogy én voltam mindaddig a gyilkos barátnője. Azóta szinte kerüljük egymást, beszélni sem beszéltünk egészen mostanáig.
     A dühtől eltorzult arcot most van alkalmam jobban szemügyre venni. Kékek a szemei, közel sem olyanok, mint Itachinak, mégis valahogy Kazuki is értett ahhoz mindig is, hogy hogyan kell egy egyszerű pillantással levenni a lányokat a lábukról. Persze nem úgy, mint jelenleg engem. A sötét haj színben szinte megegyezik volt pároméval, talán csak néhány árnyalatnyi különbség van, a rövid tincsek mégis vonzák a női kezeket, szinte azt ordítva "Túrj bele!".
     Levegőt alig kapok, köhögnöm kell, ami rögtön el is tereli a figyelmem minden olyanról, amire az imént gondoltam. Szólásra nyitom a számat, azonban egy hang sem jön ki ajkaimon. Kazuki dühös szempárjába meredve nézek, miközben igyekszem azt tettetni, hogy nem ijedtem meg tőle. Sosem szerettem, ha legyőznek, ám most be kell látnom, semmit sem tudok tenni a férfi ellen. A Sutaganom már eltűnt a felszínről, és bárhogy próbálom, nem tudom előhívni. Legyőzött, és ez olyan dühítő...
     Zaj szűrődik ki az Akatsuki házból, mire Kazuki elkapja arra a fejét. Gúnyos mosollyal fordul vissza felém.
  - Az új barátaid már keresnek. Ó, Meake, ha tudnád, mennyire szívesen vágnám ki a szívedet a helyéről, hogy ugyanolyan fájdalmat okozzak Itachinak, mint amit akkor éreztem... Tudod, mikor a kis szívszerelmed megölte az egész Uchiha klánt. Emlékszel még a nevelőszüleidre? Biztosan most undorral és megvetéssel néznek téged odafentről. Egy csalódás vagy, Tenshi.
     A szavak szinte késként fúródnak a szívembe, ahogy felrémlik előttem a Mama és a Papa emléke. Tisztában vagyok azzal, hogy nem omolhatok össze újra, hiszen akkor Kazuki biztosan elmegy az Akatsukihoz. Kétségtelen, hogy ki jutna ki győztesen abból a házból, több falubéli halálesetet pedig már nem szeretnék.
     A kezén villámok cikáznak végig, ami egyértelmű jel számomra. Tényleg végezni akar velem, méghozzá egy chidorival. Kazukinak nincs kimondottan olyan képessége, ami a klánjához köthetné, viszont a faluban ő az egyik olyan ninja, aki kiválóan tudja használni a villám elem képességeit. Hozzá csak ez az egy elem fűződik, így mindig is arra törekedett, hogy minden technikát tökéletesre fejlesszen.
     Pár pillanat, és a kezének fojtogató szorítása eltűnik. A földre esek, térdem koppan a poros talajon, ámde nincs sok időm siránkozni emiatt. Kazuki az Akatsuki ház felé fut, miközben tökéletes chidorit idéz elő. A falra felugrik, az előtte lévő téglasorba vágja a kezét, ami a jutsu hatására nagy porfelhővel jelzi nekem, hogy bizony a férfi átjutott a falon nyíló hatalmas lyukon keresztül. Konan felsikít a hirtelen ért támadástól, ami helyrerázza az én agyamat is. Valaki ma éjjel meg fog itt halni!
     Mikorra odaérek a házhoz, már teljes káosz uralkodik bent. A falutársam által vájt kráteren keresztül én is hamar bejutok az épületbe, méghozzá azonnal az emeletre. Kazukit hárman veszik körbe, Hidan, Kakuzu és Konan. Hidan mögött ott áll Nichi is, akit gyanítom, hogy a szürke hajú egyén nem enged előrébb, legalábbis a lány arckifejezéséből erre tudok következtetni. Konan félig szétbomlott már apró origami lepkékre, amelyek körülveszik a nőt, támadásra készen. Kakuzu pedig csak áll. Nincs támadó pozícióban, mégis a szemeiből tükröződik, hogy minden idegszálával Kazuki mozdulataira összpontosít.
     Itachi jelenik meg a lépcső tetején, talán a zajongásra lett figyelmes, Kazu szeme pedig azonnal rá siklik. A fiatalabbik fiú szeme szikrákat szór, ahogy tudatosul benne, Itachi él és virul, miután a klánunkat apró miszlikbe szaggatta. Az Akatsuki tagok egy pillanat alatt rájönnek, miről is van szó, és utat engednek Itachinak, hiszen ez a küzdelem csak hármunkra tartozik. Nem kétlem, hogy ha baj lenne, mindegyikük a segítségünkre sietne, de jelenleg túlerőben vagyunk, így nem lehet probléma. Már csak az a kérdés, én kinek az oldalán is állok pontosan? A faluén, amelyben felnevelkedtem, vagy az Akatsukién, ahol ott van az exem, akit teljes szívemből szerettem, de ugyanakkor ebben a csapatban van a családom gyilkosa is. Ráadásul a kettő egy személyben egyesül.
     Mire észhez térek, Kazuki egy kunait szúr Itachi hasfalába, a mozgása olyan gyors, hogy alig tudom követni, mégis ez a cselekedete felébreszt a kábulatomból. Sziszeg valamit Ita felé, de nem tudom kivenni a szavakat. Itachi emeli a karját, de ekkor ismét beléfúródik egy kunai.
     A szemeit érzem magamon, a tekintetünk találkozik. Néma kérdésként üzenem neki a tekintetemen keresztül: "Miért nem véded meg magad?" Miért csinálja ezt? És én miért nem teszek semmit? Egyátalán mit kellene tennem? Minden olyan gyorsan történik, hogy alig tudom felfogni, és a többiekre nézve látom, hogy ők is hasonlóképpen vannak ezzel kapcsolatban. Itachi szeméből pedig csak egyvalamit tudok kiolvasni válaszként: "Miattad."
     A vörös köd az agyamra száll, és fogalmam sincs, hogy Itachira haragszom jobban a múlt miatt, vagy Kazukira, mert bántja Itachit. Annyira képtelen vagyok még saját magamon is kiigazodni, hogy fel sem tűnik, hogy megindultam feléjük, csak akkor tudatosul bennem minden, mikor egy erős kar hátrébb ránt, előttem pedig élettelenül esik össze a férfialak.
     Könnyeim elerednek, a kezemből kiesik a kunai. Kazuki vérben fekszik, a hátában pedig nagyjából húsz döfés éktelenkedik. Én sem vagyok jobb Itachinál vagy az itt lévő ninjáknál. Én is ugyanolyan selejt vagyok, mint ők. Egy gyilkos, egy féreg, aki képes kioltani ártatlan életeket is, ha kell. Megöltem a falum egyik tagját, egy volt barátomat, egy bajtársat. 

6. fejezet

Szia!

Ahogy ígértem a történet Facebook-oldalán, meg is hoztam a legújabb fejezetet, ami ugyan nem lett hosszú, mégis eseménydús. Talán számodra is várva várt pillanat, hogy a két főszereplő, Meake és Itachi végre egymásra találjon, ebben a fejezetben pedig ez teljesül is.

Ha esetleg még nem tudtál volna a Facebook-oldalról, akkor ajánlom figyelmedbe ide kattintva, hiszen mindig ide teszem ki az új fejezetekből kiszedett kis ízelítőt, valamint kérdésekre is boncolgathatjuk a válaszokat, tőlem is kérdezhetsz.

Nem is húznám tovább az időt, jó olvasást!

     Mindig is érzékenyen reagáltam mindenre, és tudom jól, ez az életem végéig sem fog változni a klánom öröksége miatt. A Sutagan nagyon befolyásol engem, ami természetes, hisz erős képesség. Számtalanszor hallgathattam régebben, még a szemeim megjelenése előtt, hogy engem egyszer az érzelem kitöréseim fognak megölni. De vajon tényleg létezik, hogy olyasvalami öljön meg, ami velem született adottság? A saját klánom végez velem a vér által?

     Nem szeretem, ha mások látják, mit érzek. Olyankor védtelennek érzem magam, hiszen a gyengeségemet kihasználva az ellenségeim könnyűszerrel végezhetnek velem, most mégis egy csapat olyan ember előtt állok könnyes szemekkel, akiket az ellenségeimnek tekintek.

     Az érzelmek átveszik felettem az uralmat, és egy apró szúró érzéssel elő is bukkan a Sutaganom. Nem szokott semmi fájdalommal járni a felbukkanása, most mégis talán a könnyeim miatt szúr. Utoljára még nagyon régen fájt a megjelenése, mikor még csak gyakorolgattam a használatát, de mára ez már teljesen megszűnt.

     A csapatra nézek, és akivel találkozik a tekintetem, mint fájdalmasan felordítva vagy sikítva rogynak a földre. Nem is csodálom, hiszen egy szíven szúrás nem lehet kellemes érzés fizikailag sem, ugyanúgy, ahogy nekem sem pozitív ezt lelkileg érezni. Nichi felköhög némi kis vért, Konan sok apró papírdarabra hullik szét, Deidara pedig a kezét a szívére szorítva igyekszik elmulasztani a fájdalmat. Hidan emelkedik fel legelőször a földön lévők közül, mikor egy pillanatig nem figyelek rá, de amint tekintetünk ismét csatlakozik, visszaesik a helyére.

  - Sajnálom... - mondom ki őszintén, majd kirohanok a házból. Egyet tudok: amíg a Sutagan el nem tűnik a szememből, nem szabad visszamennem oda. Le kell nyugtatnom magam, háborgó lelkem ugyanis csak bajt szül jelenleg.

     A háztól nem messze egy ismerősnek tűnő területet fedezek fel, így futva arra veszem az irányt. Könnyeimet kitörölgetem a szememből, hogy lássak is valamit, de mindig újabbak és újabbak jönnek a helyükre, ez pedig feldühít. Egy újabb érzés, amit most hiba éreznem.

     Megállok. Olyan ismerős, mégis idegen számomra a gyakorlópálya, ami a ninják edzésére szolgál. Hasonlít a konohai pályára, ahol egész ninja létem alatt rengeteg időt töltöttem. Főleg egy bizonyos személlyel, aki mindig segített a legújabb trükköket gyakorolni, tanácsokkal látott el, és nem mellesleg addig is velem volt, láthattam, beszélhettem vele.

     Az egyik céltáblához sétálok, a benne lévő kunait kihúzom. Tökéletesen a közepébe fúrt egy lyukat, ez a célzás pedig eszembe juttatja Konoha büszkeségét, aki már egész fiatalon bekerült az ANBU egyesületbe. Tehetsége páratlan volt, és ezt senki sem vonta kétségbe. Az a személy számomra egészen a klánom haláláig élt.

     A kezemben forgatva a kunait ülök le a céltábla elé, annak a talpazatának támasztom a hátam. A kunai pengéjére egy szimbólum van felvésve, ami gyakran a ruháimon is jelen volt. Az Uchihák legyezője egy olyan jel, amit bármikor felismernék, hiszen én is részben közéjük tartozom.

---

     A közös küldetésünk és a kómámból való felébredés után Itachi ragaszkodott hozzá, hogy gyengélkedjek még, míg ő is meg nem bizonyosodik afelől, hogy teljes mértékben a régi vagyok. Akkor ugyanis ismét beállhatok délutánonként vele edzeni.
     Furán kezdett viselkedni. Nem ugyanazokat tapasztaltam tőle, mint a küldetés előtt. Sokkal távolságtartóbb lett, mégis... mintha most közelebb éreztem volna magamhoz, mint valaha. Nem tudtam hova tenni ezt az egészet, hiszen ugyanúgy eljárt velem edzeni, mint azelőtt, mégis valahogy a két méter távolságot megtartotta. Ennek ellenére az, ahogy hozzám szólt, ahogy kimondta a nevem, olyan gyengéd volt, ami azonnal megdobogtatta a szívemet.
      Mindig is szerettem nézni azt, amikor bemutat egy újabb jutsut. Lenyűgözött, pedig tudtam jól, Itachitól ez várható volt, hiszen egy valódi zseninek számított nem csak az Uchihák közt, de az egész faluban is. Tanácsai mind megragadtak a fejemben, pedig egyszer mondta csak el. Én mégis ittam minden szavát, hiszen nem csak szerettem, de valamelyest példaképnek is tartottam, felnéztem rá.
     Tisztán emlékszem az egyik edzésünkre, megmaradt az emlékeim közt minden pillanat, hiszen sorsdöntő volt a barátságunk számára. Idegesebb volt, mint bármikor eddig, ez pedig nem kicsit rémített meg engem. Általában akkor volt ideges, mikor az apja sokat várt el tőle, nagy volt a stressz rajta, ezt pedig a gyakorlásaink alkalmával a felállított célbábukon vezette le.
     Ismertem Itachi szüleit, és azt is volt részem megtapasztalni, Fugaku-san mennyire keményen bánt az idősebbik fiával. Maximalista volt a férfi, Itachi pedig igyekezett az apja minden kérését teljesíteni. Meg is lett az eredménye, hiszen talán sosem jutott volna ilyen fiatalon az ANBU-ba a fiú, ha az apja nem ösztönözte volna keményebb munkára. Lehetséges, hogy megint erről lenne szó? Összeveszett volna az apjával, és ezért lett most ilyen ideges? Itachinak nem csak az Uchiha klánban kellett mindenben helyt állnia, hanem Konohában is, ráadásul az öccsével szemben is a tökéletes báty szerepét aggatta magára. Mindenben a legjobb volt.
     Leült a gyakorló pálya melletti füves részre, miután végeztünk aznapra az edzéssel, én pedig követve a példáját mellé ültem. Beszélgetést próbáltam vele kezdeményezni, hátha megtudok valamit arról, miért ilyen feldúlt. Bele is ment a csevejbe, hiszen elmondása szerint amúgy is szeretett volna velem beszélgetni egy nagyon fontos dologról, ami engem is érintett nem kis részben. Kihagyott a szívem egy ütemet. Csak nem azt akarja közölni velem, hogy elege volt a barátságunkból? Ugye nem akar az érzéseim miatt véget vetni mindennek?
     Összefüggéstelenül beszélt, normál esetben azt hittem volna, hogy alkohol befolyásoltsága alatt volt, csakhogy ő Itachi. Felelősségteljes, így sosem jutna el arra a szintre, hogy ennyire szétcsapja magát. Mégis... alig tudtam kivenni néhány olyan mondatot, aminek számomra volt is értelme. Annyira feldúlt volt, hogy az a fiú, akit én mindig határozottnak és választékos nyelvhasználatúnak láttam, most még emberibbnek tűnt, mint valaha. Tele hibákkal, védtelenséggel, érzelmekkel. Végül néhány mondat hatására villámcsapásként nyilallt belém a felismerés. Az én érzéseimet öntötte mondatokba.
  - ... mintha nem kapnék levegőt. Érted ezt? - nézett rám gyönyörű sötét szemeivel. - Egyszerűen minden gondolatom körülötted forog, még akkor is, amikor a kötelességeimre kellene figyelnem. Azóta a küldetés óta... kómában voltál, én pedig azt hittem, majd megőrülök azért, mert nem hallhatom a hangodat - fejezte be halkan, én pedig ledöbbenve bámultam őt. Nem az én érzéseim voltak, hanem az övé.
  - Ezzel... mit akarsz mondani? - köszörültem meg a torkomat, ami hirtelen, mintha kiszáradt volna.
  - Szeretlek, Mea - suttogta a szemembe nézve, mire teljesen elpirultam. Nem voltam benne biztos, hogy mindent tisztán értettem, ami most történt. Döbbenetemből kiszakított, mikor a hajamat lágyan a fülem mögé tűrte, majd arcomat megsimítva közel hajolt hozzám, ajkait pedig megéreztem a sajátomon.
     Csak egy szó, mégsem hittem volna, hogy pont tőle fogom ezt hallani egyszer. Ez a szó leírta azt is, amit én éreztem iránta, és most már biztos voltam abban, hogy Itachi ugyanazt érezte, mint én. Azt mondta, hogy szeret, amivel elérte, hogy ez legyen életem legszebb napja. Az a csók pedig... szinte elolvadtam, ahogy magához közelebb húzva a karjaiba vont. Olyan gyengédséggel bánt velem, amitől nem voltam biztos abban, nem a képzelet játszadozik-e velem.

---

     A fejem felett becsapódik a célbábuba egy kunai, ami kiszakít az elmélkedésemből, mégsem vagyok teljesen magamnál. Nem tudom, mi folyik körülöttem, egyszerűen az agyam képtelen befogadni azt, ami történik.

5. fejezet

      Hogy mikor sötétedett be az ég, nem tudnám megmondani. Teljesen lefoglalt, hogy Nichivel és Konannal barátkozzak. Bármennyire is ellenemre van az itt lét és az itteni emberek, magam is be kell látnom, hogy a szervezeten belül szövetségeseket kell találnom ahhoz, hogy Itachit sikerüljön legyőznöm. Legalábbis ezzel próbálom minden pillanatban áltatni magam, holott nagyon is jól tudom, a legnagyobb okom jelenleg a magányom.

      A Konohából való távozásom óta egyedül vagyok, most viszont ninják vesznek körül, akik bár nem igazán szimpatikusak a kilétük alapján, mégis sokkal jobb társaságnak bizonyulnak, mint a magány. Én, aki mindig is szerettem az egyedüllétet, most hiányolni kezdtem a társaságot, és talán csak a szerencsének köszönhetem, hogy Konannal és Nichivel némiképp megtaláltam az összhangot. Nem mondom őket barátoknak, mert hát attól rohadt messze állunk, de… társaság, amit kivételesen nem utasítok el.

      Kis híján hátast dobok, mikor Nichi felveti az ötletet, hogy fessük ki egymás körmét. Nem csak én, de úgy veszem észre, Hidan is meglepődött barátnője ötletén, így nyilvánvaló számomra, hogy ez egyáltalán nem vall a lányra. Mégis mi hárman csajok csendben telepedünk le a nappaliba, és a legfiatalabb lány azonnal el is kezdi előkészíteni a körömlakkos készleteket. Konannal halkan beszélgetni kezdünk, és szokásomhoz hűen nem én kezdem a csevegést.

  - Jobban vagy azóta?

  - Persze. Nem egy mérgezett kunai fog megölni engem - húzom ki magam, a kék hajú nő viszont csak egy elnéző mosollyal reagál. - Most mi az?

  - Nagyon utálod, igaz? - teszi fel a következő kérdését, épp, mikor Nichi is letelepszik hozzánk. Hárman egy kört alkotunk, és egy pillanatra olyan érzés fog el, mintha nem is körmöt lakkozni akarnánk, hanem szellemet idézni.

  - Mármint? - nézek Konanra, majd mindent sejtő pillantásából azonnal rájövök… - Ja, hogy Itachira gondolsz - sóhajtok fáradtan. Már megint témánál vagyunk. - Igen, utálom, és nem szándékozom erről a témáról beszélni többet, mert már nagyon unom - csattanok, mire a két társam bólint egyet jelezve, hogy felfogták.

     Fél óra múlva már mind a hárman frissen lakkozott körmökkel ülünk a földön, és pont Nichi meséli nekem, hogy hogyan is jöttek össze Hidannal. A srác milliószor próbálkozott nála, de Nii minden alkalommal elhajtotta. A rámenősség végül győzött, ugyanis ezáltal Hidan egy csomó dolgot ki tudott figyelni Nichiről, így minden alkalommal tisztában volt azzal, hogyan vegye le a lányt a lábáról.

  - Mindjárt jövök - kelek fel, hogy valami innivaló után kutassak a konyhában. Belépve a tágas helyiségbe jövök csak rá, hogy én okos abszolút nem gondoltam arra, hogy frissen lakkozott körmökkel egy cseppet sem lesz egyszerű a hűtőből kihalászni a frissen facsart narancslét, és tölteni magamnak egy pohárral.

     Kicsit érdekesen festhettem a hűtő előtt állva, és azon agyalva, hogyan is oldjam meg ezt az igazán nehéz feladatot. Szerencsémre az égiek segítséget küldtek nekem, azonban amint meghallom a hangját, rájövök, hogy inkább egyedül boldogulnék.

  - Minden rendben? - Itachi hangja egész közelről hallatszódik, közvetlenül mögülem.

  - Már megint te? - sóhajtok egy nagyot. - Igen, minden oké.

  - Akkor miért…? Ja, persze, a körömlakk… - motyog, és még magam sem tudom, hogy csak hangosan gondolkodik, vagy nekem szánja a szavait.

  - Jé, te egy zseni vagy, Itachi - gúnyolódom, de az Uchiha figyelmen kívül hagyja. Kinyitja a hűtőt, majd előveszi a citromlét. - Én a narancsot akartam.

      Egy alig látható mosoly húzódik végig az ajkain, miközben becsukja a hűtő ajtaját. Egy pohárba tölt egy keveset a citromléből, majd limonádét készít belőle. Ezután a pohárral elém áll, felém nyújtja. Kiveszem a kezéből, és belekortyolok. Az ismerős ízek elöntenek, akaratlanul is rá kell jönnöm, hogy még mindig Itachi készíti a legfinomabb limonádét.

  - Mit szólnál, ha addig, míg képes nem leszel legyőzni engem, elásnánk a csatabárdot? - Kérdése váratlanul ér, ami ki is ül az arcomra. Ajkaim kicsit elnyílnak, mondanék valamit, azonban egy hang sem jön ki a torkomon. Öntudatlanul megnyalintom a felső ajkam, mire tekintete a számra vándorol.

  - Azok után, hogy megöltél mindenkit, akit szerettem… - kezdem halkan, mire sóhajt. - Ne sóhajtgass itt nekem, Uchiha, mert esküszöm, hogy megverlek! - fenyegetem, mire szemeiben pimasz csillogást látok. Tudja jól, hogy esélyem sem lenne megverni őt.

  - Rendben, akkor kiabálj velem! Mondd el, mekkora szemétláda vagyok! - suttogja, miközben közelebb hajol. - De tudd, hogy mindez már semmit sem változtat a múlton!

     A döbbenet ismét kiül az arcomra, és sajnos igazat kell adnom neki. Valóban attól, hogy kiabálok, semmi nem fog változni, és még én sem fogom tőle jobban érezni magam. Érzem, ahogy a torkomba nagy gombóc nő, szemeim bepárásodnak a kitörni készülő könnyektől. Igyekszem visszatartani a sírást, ám tudom, nem sok esélyem van. Egy hirtelen ötlettől vezérelve Itachira öntöm a poharam tartalmát, majd dühösen kisietek a konyhából. Feltrappolok a lépcsőkön a szobám felé, és hirtelen már nem is érzem a nap elején jelentkező gyengeségem. Az Itachi iránt érzett dühöm sokkal nagyobbnak bizonyul, amint becsapom magam mögött az ajtót, az ágyamra dőlve utat engedek könnyeimnek.

     Most már nem érdekel, hogy megszáradt-e a körömlakkom, vagy épp teljesen tönkreteszem Nichi munkáját. Nem érdekel, hogy Itachi látta a gyengeségem, sem az, hogy ki mit gondol rólam. Egyszerűen csak hagyom, hogy a szomorúságom és a fájdalmam átvegyék az uralmat rajtam, amit a családom elvesztése okozott.

     Reggel feldagadt szemekkel ébredek, és pocsékabbul érzem magam, mint amúgy úgy általában. A tükörbe nézve már meg sem lepődöm a látványon. Sötét hajam kócos, szemeim vörösek és fel vannak dagadva, arcom sápadt, kicsit olyan benyomást keltek még saját magamnak is, mintha egy drogos lenne előttem.

     Amennyire lehet, rendbe teszem magam, és igyekszem a tükör előtt saját magammal elhitetni, hogy semmi baj nincs, és egy erős kunoichi vagyok. Erős ninja, erős nő és még az olyan jelentéktelen emberek sem győzhetnek le, mint Itachi. Igen, szerettem volna ezt hinni, azonban a valóság az, hogy már rég legyőzött engem. Azon az éjszakán… Nem, nem is szabad ilyesmikre gondolnom.

      Tekintetem hirtelen változik határozottá. Nem hagyom, hogy a múlt ekkora hatást gyakoroljon rám! Feltépem a szobám ajtaját, és ugyanazzal a lendülettel… futok neki Sasorinak. Kishíján hátraesek, de a vörös hajú fiú könnyedén megtart a derekamnál átkarolva. Most így közelebbről meg tudom állapítani, hogy az arca olyan, mintha még gyerek lenne, mégis olyan kifejezéstelen, érintése pedig olyan hideg, mintha egy élő báb lenne. Élő báb… Hmm, tehát létezik ilyen?

  - Azt hiszem most már elengedhetsz - ütök meg egy határozott csengésű hangot, mire a fiú tekintete szinte még jobban az enyémbe fúródik.

  - Abszolút nem is hasonlítasz rá… - motyogja alig hallhatóan, de mivel még mindig magához szorít, tisztán hallom.

  - Kire? Mégis mit…? - kezdeném a kiakadást, de egy torokköszörülés félbeszakítja a mondatot, ami talán a lépcső tetejéről jön, de lehet kicsit közelebbről. Nem látom, ki az, mivel háttal vagyok a személynek, ám Sasori ajkai apró mosolyra húzódnak.

  - Itachi, napsütéses reggelt - köszönti társát a vöri, miközben óvatosan elenged engem, így én végre távolabb húzódhatok tőle. Már csak az Uchiha hiányzott…

  - Ti meg mit csináltok? - szólal meg az exem, mire én megigazítom magamon a ruhát. Itachi tekintete rám villan, és egy pillanatra mintha féltékenységet láttam volna szemeiben megcsillanni.

  - Minek látszik? - provokálja Sasori, majd pár pillanat néma csend után olyan hangot hallok, amire… azt hiszem egyikünk sem számít. Egy női nyögést. Olyan igazán erotikusat, amibe az ember lánya belepirul. Egyszerre kapjuk a fejünket Hidan szobája felé, ahonnan egyre sűrűbben jönnek ki az ehhez hasonló hangok.

     A döbbenetből Sasori ébred fel legelőször, hangosan elneveti magát.

  - Ezt el kell mondanom a szöszinek - utal Deire még mindig hahotázva, miközben elhalad mellettünk. Amint a lépcsőnél bekanyarodik, hogy lemehessen a földszintre, a kihalt folyosón kettesben maradok Itachival… és a nyögésekkel.

  - Én ezt nem bírom - sóhajtok, majd ellépek Itachi mellett, hogy lemehessek én is, azonban elkapja a karom. Szorítása erős, mégsem annyira, hogy az fájjon. Felé nézek, mégsem mond semmit. Csak állunk egymással szemben, és... semmi sem történik. Ez kezd nagyon idegesítő lenni, erre pedig rátesznek a hangok is. - Szeretnél valamit, Itachi? - vonom fel a szemöldököm.

  - Csak… Mi volt ez Sasorival?

  - Semmi közöd hozzá - nevetek fel hisztérikusan. - Ahogy hozzám sincs.

  - Tisztában vagyok vele, Meake - néz a szemembe, és a megszólításért is, meg úgy egyébként is meg tudnám fojtani, mégsem tudok mozdulni. Mintha a gondolataim nem lennének összhangban a testemmel.

  - Tudod jól, hogy utálom, ha így hívnak - suttogom kiszáradt ajkakkal.

  - Nem érdekel - válaszolja ugyanolyan halkan. Roppant értelmes beszélgetés, mást mégsem tudnék neki mondani. Ennyi év után ugyan mit?

  - Elengednél? - Hangom most még a saját magam számára is meglepően fájdalmasnak tűnik, szemeiben pedig látom, hogy ez neki is feltűnik.

     Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljön az a pillanat, mikor Itachival szemben állok, és egyszerűen semmit nem tudok neki mondani. Nincs mit mondanom neki. A kapcsolatunk alatt mindenről beszámoltam neki, teljesen megbíztam benne, azután az éjszaka után pedig, amikor megölte az egész klánt, minden vágyam az volt, hogy egyszer a szemére vethessem, hogy mekkora hiba volt az életemben, hogy megismertem őt, majd egyszerűen csak végeznék vele, hogy megszűnjön minden, ami hozzá köt. A múltban érzett szerelmem és a jelenlegi fájdalmam és dühöm is. Most viszont… semmi nem jön ki a torkomon, és ez zavar.

  - Figyelj, tudom, hogy nem én vagyok jelenleg a szíved csücske, de…

  - Ezt ne is folytasd! - szólok közbe a mutatóujjamat felmutatva, közben a másik karomat kihúzom a markából. Érzem, ahogy talán a hangja miatt, talán az egyre növekvő frusztrációm miatt kezd visszatérni a gyűlöletem. - Nem vagyok kíváncsi semmire, ami veled kapcsolatos. Rendben, ássuk el a csatabárdot a halálodig, de… Semmi nem érdekel veled kapcsolatban, érted?

  - Valóban így érzed?

  - Mégis hogy kéne éreznem azok után, hogy… A múltbéli események után? - szemeimbe ismét gyűlnének a könnyek, csakhogy azt hiszem az éjjel alatt már elfogyott az összes könnycseppem.

  - Nem csak a te családod halt meg akkor - suttogja.

  - Igazad van, Sasukéé is - bólintok. - És tudod, mi a legfájóbb neki is? Az, hogy akkor éjjel elvesztette a bátyját is. Te ölted meg - bökök a mellkasába nem finoman. - Egy kibaszott gyilkos vagy, Itachi, aki még arra sem méltó, hogy egy pillanatot is vesztegessek rá!

  - Akkor miért vesztegeted mégis? - teszi fel higgadtan a kérdést. Fogalmam sincs, hogy azért válok még dühösebbé, mert magam sem tudom a kérdésre a választ, vagy azért, mert ennyire nyugodt tud maradni még úgy is, hogy elhordom mindennek.

  - Fogalmam sincs - csóválom meg a fejem, lelkemben pedig teljes megsemmisülést érzek. - Fogalmam sincs… - ismétlem, halkabban. A külvilág zajait olyan szinten ki tudtam zárni végig, hogy fogalmam sincs, mikor értek véget az erotikus hangok, de valahogy ez érdekel jelenleg a legkevésbé.

      Itachi eláll az utamból. Egy szót sem kell mondania, azonnal el is suhanok mellette. A földszintre érve a csapat egy része fogad, valamennyien meglepődve néznek rám. Arcomhoz nyúlva jövök rá, hogy eddigi elbújó könnyeim megállíthatatlanul indultak útjukra rajta, teljesen elkenve a sminkemet.

4. fejezet

Sziasztok!

Igen, tudom, hogy borzasztóan sokat késtem a fejezettel, bár nem mondtam pontos időt vagy napot, hogy mikor teszem fel. Hónapok óta nem írtam bele egy árva szót sem, és ez részben a saját hibámból is adódik, ugyanis sokszor nem épp az ihlethiány okozta, hogy a fejezet nem íródott meg.

De most már itt van!

A következő fejezetet tényleg igyekszem hamarabb hozni, de napot vagy hetet erre sem tudok biztosra mondani. Talán jövőhéten, vagy az azutánin...

A Facebook-oldalra is szívesen várok véleményeket, valamint kérlek, ha már elolvasod a fejezetet, írj néhány szót a komment szekcióba, legyen az pozitív vagy negatív, hiszen csak ezekből látom, hogy nektek tetszik-e az, amilyen irányba terelem a szálakat.

Jó olvasást!

Mea

     A kunai felhasítja a nyakam oldalsó részét, ezzel egy nagyjából két centi hosszú sebet ejtve rajtam. Nem is ez a probléma, hanem ami utána történik, hiszen a következő mozdulatomnál éles nyilalást és égő érzést érzek a sebben, majd szinte forogni kezd velem a világ. Még hallom, ahogy Deidara kiabálja a nevem, homályosan látom, ahogy Nichi kihasználja az alkalmat, hogy az ellenfél nem figyel, és megtámadja azt, majd teljes sötétség borul rám.

      Zuhanok. Érzem, ahogy a hajamba kap a szél, és a testemre is olyan erő nehezedik, amelynek alig tudnak a csontjaim ellenállni, kishíján szétroppannak. Fáj mindenem, és szinte biztos vagyok abban, hogy ezek az utolsó másodperceim. Ezután már csak a csattanást érzem, ahogy a testem nagy erővel becsapódik.

     Fény töri át a sötétséget, pedig a szemeim le vannak hunyva. Ismerem ezt az érzést még évekkel ezelőttről. Hasonló volt akkor is az állapotom, a küldetés majdnem megbukott rajtam, és ha nem lett volna ott Itachi… Ő volt akkor az őrangyalom, aki nem hagyta, hogy komolyabb bajom essen, és holott akkor egy hétig feküdtem kómában, semmi komolyabb sérülésem vagy bajom nem lett. Akár az életembe is kerülhetett volna az az eset.

      Imádtam őt, és rendkívül nagy hálát éreztem, amiért megmentett. Milyen régnek is tűnik… Szinte hallom a fülemben, ahogy akkor Itachi nevét sikítottam, aki egy pillanat alatt végzett az ellenféllel, és még arra is volt ideje, hogy elkapjon engem a levegőben. Igaz, ezt már csak hallomásból tudom, ugyanis a zuhanás közben elvesztettem az eszméletem.

  - Itt vagyok - hallom a suttogó hangot, azonban… Valami nem stimmel. Nekem ezt nem szabadott volna akkor hallanom, hiszen nem voltam magamnál. Nem emlékezhetek erre. Homlokomon megérzem, ahogy lágy érintéssel valaki eltűr egy hajtincset onnan.

  - Itachi… - hallom meg ismét a hangom, ami most erőtlenebbnek hangzik, mint valaha. De… miért hallom a saját hangom? És miért szólítgatom Itachit?

     Pár pillanatba telik csak, mire rájövök, hogy amikor Itachira gondoltam, akaratlanul is elkezdtem ismételgetni a nevét. Nem emlék, hanem a jelen volt, mikor az imént azt mondta, itt van velem. És én ismét kimondtam a nevét, amit minden bizonnyal ő is hallott…

      Hirtelen pattannak ki a szemeim, de az azonnal szembejövő fénytől rögtön vissza is csukom azokat. Ezután aprókat pislogva igyekszem hozzászoktatni magam a világossághoz. Rögvest elugrik mellőlem egykori párom, ahogy meglátja, hogy kezdek ébredezni. Foltokban látom csak az Akatsuki-köpenyt, aminek jellegzetes színeiből nem tudom kivenni a felhők vonalait. Itachi lénye is teljes homály előttem, de mozdulatait bármikor felismerném még ilyen állapotban is.

  - Mi történt? - szólalok meg ismét, ezúttal rekedtes hangon. Fel akarok ülni, azonban ez most nem tűnik a legmegfelelőbb cselekedetnek, hiszen megérzem a testembe nyilaló fájdalmat.

  - Semmire sem emlékszel? - hallom ismét az ő hangját, mire erőtlenül roskadok vissza az ágyba. Nem akarok előtte gyengének mutatkozni, hiszen ő a legnagyobb ellenségem jelenleg, azonban képtelen vagyok kikelni az ágyból.

  - Küldetésen voltunk… - motyogom, kezemet pedig lassan, kimerülten emelem a nyakamhoz, ahol a mérgezett kunai felhasította a bőröm. Most egy meglehetősen vastag kötés borította azt. - Hogy lehet, hogy nem haltam meg? - teszem fel a következő kérdest, miközben egy még mindig homályos alak lép be a szobába, és segít felülni. Nedvességet érzek az ajkaimon, és csak ekkor jövök rá, hogy az a valaki igyekszik megitatni. A víz hűvössége most nagyon kellemes érzetet biztosít, rögtön érzem is, hogy torkom szárazsága kezd elmúlani.

  - Mint mindig, most is én mentettelek meg - Épp, hogy kimondja a mondatot, fuldokolni kezdek a víztől. Nem lehet, hogy Itachinak köszönhetem, hogy itt vagyok!

     Pár percbe telik, mire kiköhögöm a félrenyelt vizet, ekkorra pedig a látásom is kitisztult annyira, hogy megállapítsam, a vizet Nichi hozta nekem.

  - Mi az, hogy te mentettél meg? - akadok ki. Ennél kínosabb helyzetet elképzelni sem tudtam volna. Most bizonyára életem végéig hallgathatom tőle, hogy nélküle már másodszorra is meghaltam volna. Érzem, ahogy elsápadok.

  - Ne gondold, hogy ez olyan nagy dolog. Az Akatsukihoz tartozol, csupán emiatt mentettelek meg. A Sutaganod értékes Pein számára - veti nekem oda érzelmek nélkül, majd kimegy az ajtón.

  - Hogy érzed magad? - szólal meg Nichi néhány perc múlva. Vagy lehet, hogy már előbb is kérdezte, azonban én el voltam foglalva azzal, hogy felfogjam Itachi mondatainak értelmét?

  - Jól. Élek még, nem? - válaszolok, azonban a mondattal ellentétben semmi bunkóság sem tükröződik a hangomon. Sokkal inkább még magam számára is meglepően fájdalmasnak tűnik, amit én nem tudok hova tenni, Nichi azonban azt hiszem betudja annak, hogy mindenem fáj.

  - Hihetetlen, mennyire odavan érted - Beletelik még valamennyi percbe, mire meghallom ismét a lány hangját. Másodpercekig csak nézek rá, majd felnevetek, azzal nem törődve, hogy ezzel a nyakamon lévő sebbe nagy mértékű fájdalom nyilal.

  - Ez lehetne az év poénja is - törlöm le a szemem sarkából a kigördülő könnycseppet, ami a fájó testrészem miatt került az arcomra.

  - Én láttam a küldetés azon részét külső szemlélőként… - motyogja maga előtt összefonva a karjait.

  - Ne haragudj, de ezt erősen kétlem. Itachi egyszer az én kezeim által fog meghalni, és ezt ő is pontosan tudja. Te is hallottad, hogy a Sutagan Peinnek fontos, Itachi csupán a küldetését teljesítette - magyarázom. A lány sóhajt egyet, de ezután nem szól egy szót sem erről.

  - Pihenj, rád fér - hagyja el a szobát egy kedves mosollyal.

     Az ágyban feküdve bőven van időm arra, hogy végig gondoljam, mi is történt pontosan azon a küldetésen. Emlékszem, hogy épp, hogy megtudtunk minden információt a faluban, amit a küldetésünk céljának tudhattunk be, mikor egy csapat ninja állta az utunkat. Beleadtunk mind a négyen mindent a küzdelembe, azonban először a chakra-pontomat eltalálva hatástalanították a klánképességemet, majd egy másik ninja felém dobott egy méreggel körülvont kunait, ami felhasította a nyakamon a bőrt, ezáltal a méregnek szabad utat adva a vérkeringésembe. Innen pedig semmi más nem jut eszembe, bármennyire is erőltetem a gondolataim.

      Napok telnek el egymást követve, én pedig végig szinte szobafogságban érzem magam. Nichi és Konan időnként bejön hozzám, hogy némi csajos beszélgetéssel tereljék el a gondolataim fájó testrészeimről, valamint Deidara lóg szinte folyamatosan a szobámban. Nem értem, hogy a fiú kedvessége minek tudható be, hiszen én magam nem szinte képtelen vagyok viszonozni a figyelmességét, a két lányét úgyszintén. Fejemben folyamatosan elrettentő gondolatok szánkáznak róluk, hiszen nem csak egy bűnözőszervezet tagjairól van szó, de Itachi barátairól is. Oké, ez alól talán Deidara talán kivételt jelent, hiszen utálja az Uchihát.

  - Csak lassan - motyogja, ahogy segít a lépcsőn lesétálni a nappaliba. Egyik karja a derekamon pihen, a másikkal azonban a kezemtől fogva igyekszik támogatni, nehogy egy váratlan pillanatban lebukjak valamelyik lépcsőfokról.

     Az utóbbi két napban kezdődött, hogy egy fura dolgot vettem észre a bensőmben. Hálát kezdtem érezni Deidara iránt, aki tényleg minden lépésemet végigkíséri minden nap, ráadásul még szórakoztat is, hogy ne érezzem magam magányosnak. A szöszi szinte már úgy bánik velem, mintha a védtelen kishúga lennék, akit még a széltől is óvni kell. Normális esetben ez valószínűleg idegesítene, de mivel az Akatsukiba kerülésem óta el vagyok szakítva az összes olyan személytől, aki valaha is fontos volt nekem, jól esik, hogy mégis van valaki, aki gondol rám.

  - Köszönöm - motyogom, mikor az utolsó lépcsőfokról is leléptünk, Dei pedig kelletlenül bár, de elengedi a kezem és a derekam is, hiszen innen már sík talaj terül el, amin magam is boldogulni fogok.

     A nappaliban szinte az egész csapat ott van, kivéve egy személyt: Itachit. Túlzottan nem is érdekel, hogy az idősebbik Uchiha fivér hol lehet, hiszen azóta, hogy felébredtem, egyszer sem jött be hozzám, amire őszintén, nem is vágytam. A többiek viszont ahogy elnézem pont egy póker meccs közben járnak, így úgy döntök, nem is zavarom őket, inkább keresek valami harapnivalót.

     A szemem sarkából még látom, hogy Deidara lehuppan egy székre, és beszáll a játék legújabb körébe, ezt követően pedig belépek a konyhába. A hűtőt szinte feltépem, hogy aztán lehajolva valami étel után kutassak, nem sokkal később pedig kezeimet jól megpakolva veszem elő az elképzelt szendvicsem összetevőit. Lábammal belököm a hűtő ajtaját.

     Ijedtemben majdnem elejtek mindent a kezemből, mikor meglátom a pultnak támaszkodni Itachit. Közvetlenül a hűtő mellett áll, mégsem vettem egész eddig észre, annyira belemerültem a kaja utáni kutatásba. A férfi a kezét kinyújtva kapja el a majdnem leeső szalámit, de közben végig a szemembe néz. Valamikor imádtam ezt a sötét szempárt, most azonban semmit sem érzek, ahogy összecsatlakozik a tekintetünk.

  - Jobban vagy? - kérdez rá, miután az asztalra leteszi a szalámit, majd a kezemből kiveszi az összes többi alkotóelemet, nehogy azokat is leejtsem.

  - Hát… jobban voltam, míg be nem léptem ide - gúnyolódom, de látszólag az Uchiha fel sem veszi a hangnemem, azonnal elkezdi szeletelni az uborkát. Leülök egy székre, és figyelemmel kísérem a cselekedetét.

  - Nyilván nem kellemes, hogy mindig ügyetlenkedsz… - jegyzi végül meg, mire szinte füstölni kezd a fejem. Mégis ez hogy jön ahhoz, hogy leszóljon engem?

     Jobbnak látom, ha csendben maradok, hiszen semmi kedvem és erőm vele vitatkozni. Bármikor szívesen benne lennék egy szópárbajban, tudom jól, hogy én kerülnék ki belőle győztesként, hiszen mindig is jobban értettem ahhoz, hogy szavakkal hogyan szúrjak oda a másik félnek, azonban most még a lábadozásom miatt gyengének érzem ehhez magam. Csak magam elé bámulok, próbálom kizárni a fejemből az összes negatív gondolatot, ám kizökkent a tányér halk koccanása az asztal lapjához. Oda pillantok, és meglepődve konstatálom, hogy két ínycsiklandónak kinéző szendvics áll a tányéron. Itachi komolyan megcsinálta a szendvicseim? Ráadásul… pontosan ugyanúgy, ahogy én is mindig összetettem magamnak. És tényleg. Még az uborkaszeletek is tökéletesen olyan vastagságúak, ahogy én szeretem.

     Tekintetem Itachira emelem, aki elém lép, és még mielőtt bármit mondanék, lehajol hozzám. Arca olyan közel kerül az enyémhez, hogy majdhogynem nehezemre esik leplezni a hirtelen támadt zavaromat.

  - Te hátráltattál, nem pedig fordítva - suttogja a fülembe, mire elvörösödöm a méregtől. Egy előbbi mondatomra utal vele, amelyet akkor ejtettem ki a számon, amikor megtudtuk a csapatfelosztásunkat. “Ne hátráltass, Uchiha!” Ezt a három szót mondtam neki cseppet sem kedvessen akkor, és rá kell jönnöm, hogy valóban én voltam az, aki hátráltatta a küldetést. Most is. De hogy neki miért jó, hogy most folyamatosan ezzel szivat…? Talán tetszik neki, hogy a büszkeségemet tiporhatja porba?

     Itachi ruganyos léptekkel kimegy a konyhából, engem otthagyva. Dühösen fújtatva veszem magamhoz az egyik szendvicset, és egy nagyot beleharapok, holott az étvágyam egy pillanat alatt köddé vált. Hogy mégis mit képzel ez magáról!?

Képek

Sziasztok!

Hoztam nektek néhány, pontosabban kettő képet, ami a következő fejezethez fog kapcsolódni. Szerintetek mi fog történni?

Képek

Sziasztok!

Találtam néhány képet, ami valamilyen szinten kapcsolódik a történethez. Ötletet adtak, szóval ki tudja, lehet, hogy lesznek hassonló szituációk a story-ban is.

Szerintetek mi a képek története így első ránézésre?

Fontos megjegyeznem, hogy mindegyik kép a google keresőrendszerben van benne, tehát nem saját gyártmányok! Ezzel kapcsolatban nem szeretnék kommentet kapni.

1. kép:

2. kép:

3. kép:

Írjátok le a komment szekcióban a kérdések valamelyikére vagy mindegyikére a válaszotokat!

Ígérem, hamarosan jön a fejezet, már elkezdtem írni, de lassan haladok vele, azonban minden nap egyre közelebb kerülünk hozzá, hogy kész legyen 😉