5. fejezet

      Hogy mikor sötétedett be az ég, nem tudnám megmondani. Teljesen lefoglalt, hogy Nichivel és Konannal barátkozzak. Bármennyire is ellenemre van az itt lét és az itteni emberek, magam is be kell látnom, hogy a szervezeten belül szövetségeseket kell találnom ahhoz, hogy Itachit sikerüljön legyőznöm. Legalábbis ezzel próbálom minden pillanatban áltatni magam, holott nagyon is jól tudom, a legnagyobb okom jelenleg a magányom.

      A Konohából való távozásom óta egyedül vagyok, most viszont ninják vesznek körül, akik bár nem igazán szimpatikusak a kilétük alapján, mégis sokkal jobb társaságnak bizonyulnak, mint a magány. Én, aki mindig is szerettem az egyedüllétet, most hiányolni kezdtem a társaságot, és talán csak a szerencsének köszönhetem, hogy Konannal és Nichivel némiképp megtaláltam az összhangot. Nem mondom őket barátoknak, mert hát attól rohadt messze állunk, de… társaság, amit kivételesen nem utasítok el.

      Kis híján hátast dobok, mikor Nichi felveti az ötletet, hogy fessük ki egymás körmét. Nem csak én, de úgy veszem észre, Hidan is meglepődött barátnője ötletén, így nyilvánvaló számomra, hogy ez egyáltalán nem vall a lányra. Mégis mi hárman csajok csendben telepedünk le a nappaliba, és a legfiatalabb lány azonnal el is kezdi előkészíteni a körömlakkos készleteket. Konannal halkan beszélgetni kezdünk, és szokásomhoz hűen nem én kezdem a csevegést.

  - Jobban vagy azóta?

  - Persze. Nem egy mérgezett kunai fog megölni engem - húzom ki magam, a kék hajú nő viszont csak egy elnéző mosollyal reagál. - Most mi az?

  - Nagyon utálod, igaz? - teszi fel a következő kérdését, épp, mikor Nichi is letelepszik hozzánk. Hárman egy kört alkotunk, és egy pillanatra olyan érzés fog el, mintha nem is körmöt lakkozni akarnánk, hanem szellemet idézni.

  - Mármint? - nézek Konanra, majd mindent sejtő pillantásából azonnal rájövök… - Ja, hogy Itachira gondolsz - sóhajtok fáradtan. Már megint témánál vagyunk. - Igen, utálom, és nem szándékozom erről a témáról beszélni többet, mert már nagyon unom - csattanok, mire a két társam bólint egyet jelezve, hogy felfogták.

     Fél óra múlva már mind a hárman frissen lakkozott körmökkel ülünk a földön, és pont Nichi meséli nekem, hogy hogyan is jöttek össze Hidannal. A srác milliószor próbálkozott nála, de Nii minden alkalommal elhajtotta. A rámenősség végül győzött, ugyanis ezáltal Hidan egy csomó dolgot ki tudott figyelni Nichiről, így minden alkalommal tisztában volt azzal, hogyan vegye le a lányt a lábáról.

  - Mindjárt jövök - kelek fel, hogy valami innivaló után kutassak a konyhában. Belépve a tágas helyiségbe jövök csak rá, hogy én okos abszolút nem gondoltam arra, hogy frissen lakkozott körmökkel egy cseppet sem lesz egyszerű a hűtőből kihalászni a frissen facsart narancslét, és tölteni magamnak egy pohárral.

     Kicsit érdekesen festhettem a hűtő előtt állva, és azon agyalva, hogyan is oldjam meg ezt az igazán nehéz feladatot. Szerencsémre az égiek segítséget küldtek nekem, azonban amint meghallom a hangját, rájövök, hogy inkább egyedül boldogulnék.

  - Minden rendben? - Itachi hangja egész közelről hallatszódik, közvetlenül mögülem.

  - Már megint te? - sóhajtok egy nagyot. - Igen, minden oké.

  - Akkor miért…? Ja, persze, a körömlakk… - motyog, és még magam sem tudom, hogy csak hangosan gondolkodik, vagy nekem szánja a szavait.

  - Jé, te egy zseni vagy, Itachi - gúnyolódom, de az Uchiha figyelmen kívül hagyja. Kinyitja a hűtőt, majd előveszi a citromlét. - Én a narancsot akartam.

      Egy alig látható mosoly húzódik végig az ajkain, miközben becsukja a hűtő ajtaját. Egy pohárba tölt egy keveset a citromléből, majd limonádét készít belőle. Ezután a pohárral elém áll, felém nyújtja. Kiveszem a kezéből, és belekortyolok. Az ismerős ízek elöntenek, akaratlanul is rá kell jönnöm, hogy még mindig Itachi készíti a legfinomabb limonádét.

  - Mit szólnál, ha addig, míg képes nem leszel legyőzni engem, elásnánk a csatabárdot? - Kérdése váratlanul ér, ami ki is ül az arcomra. Ajkaim kicsit elnyílnak, mondanék valamit, azonban egy hang sem jön ki a torkomon. Öntudatlanul megnyalintom a felső ajkam, mire tekintete a számra vándorol.

  - Azok után, hogy megöltél mindenkit, akit szerettem… - kezdem halkan, mire sóhajt. - Ne sóhajtgass itt nekem, Uchiha, mert esküszöm, hogy megverlek! - fenyegetem, mire szemeiben pimasz csillogást látok. Tudja jól, hogy esélyem sem lenne megverni őt.

  - Rendben, akkor kiabálj velem! Mondd el, mekkora szemétláda vagyok! - suttogja, miközben közelebb hajol. - De tudd, hogy mindez már semmit sem változtat a múlton!

     A döbbenet ismét kiül az arcomra, és sajnos igazat kell adnom neki. Valóban attól, hogy kiabálok, semmi nem fog változni, és még én sem fogom tőle jobban érezni magam. Érzem, ahogy a torkomba nagy gombóc nő, szemeim bepárásodnak a kitörni készülő könnyektől. Igyekszem visszatartani a sírást, ám tudom, nem sok esélyem van. Egy hirtelen ötlettől vezérelve Itachira öntöm a poharam tartalmát, majd dühösen kisietek a konyhából. Feltrappolok a lépcsőkön a szobám felé, és hirtelen már nem is érzem a nap elején jelentkező gyengeségem. Az Itachi iránt érzett dühöm sokkal nagyobbnak bizonyul, amint becsapom magam mögött az ajtót, az ágyamra dőlve utat engedek könnyeimnek.

     Most már nem érdekel, hogy megszáradt-e a körömlakkom, vagy épp teljesen tönkreteszem Nichi munkáját. Nem érdekel, hogy Itachi látta a gyengeségem, sem az, hogy ki mit gondol rólam. Egyszerűen csak hagyom, hogy a szomorúságom és a fájdalmam átvegyék az uralmat rajtam, amit a családom elvesztése okozott.

     Reggel feldagadt szemekkel ébredek, és pocsékabbul érzem magam, mint amúgy úgy általában. A tükörbe nézve már meg sem lepődöm a látványon. Sötét hajam kócos, szemeim vörösek és fel vannak dagadva, arcom sápadt, kicsit olyan benyomást keltek még saját magamnak is, mintha egy drogos lenne előttem.

     Amennyire lehet, rendbe teszem magam, és igyekszem a tükör előtt saját magammal elhitetni, hogy semmi baj nincs, és egy erős kunoichi vagyok. Erős ninja, erős nő és még az olyan jelentéktelen emberek sem győzhetnek le, mint Itachi. Igen, szerettem volna ezt hinni, azonban a valóság az, hogy már rég legyőzött engem. Azon az éjszakán… Nem, nem is szabad ilyesmikre gondolnom.

      Tekintetem hirtelen változik határozottá. Nem hagyom, hogy a múlt ekkora hatást gyakoroljon rám! Feltépem a szobám ajtaját, és ugyanazzal a lendülettel… futok neki Sasorinak. Kishíján hátraesek, de a vörös hajú fiú könnyedén megtart a derekamnál átkarolva. Most így közelebbről meg tudom állapítani, hogy az arca olyan, mintha még gyerek lenne, mégis olyan kifejezéstelen, érintése pedig olyan hideg, mintha egy élő báb lenne. Élő báb… Hmm, tehát létezik ilyen?

  - Azt hiszem most már elengedhetsz - ütök meg egy határozott csengésű hangot, mire a fiú tekintete szinte még jobban az enyémbe fúródik.

  - Abszolút nem is hasonlítasz rá… - motyogja alig hallhatóan, de mivel még mindig magához szorít, tisztán hallom.

  - Kire? Mégis mit…? - kezdeném a kiakadást, de egy torokköszörülés félbeszakítja a mondatot, ami talán a lépcső tetejéről jön, de lehet kicsit közelebbről. Nem látom, ki az, mivel háttal vagyok a személynek, ám Sasori ajkai apró mosolyra húzódnak.

  - Itachi, napsütéses reggelt - köszönti társát a vöri, miközben óvatosan elenged engem, így én végre távolabb húzódhatok tőle. Már csak az Uchiha hiányzott…

  - Ti meg mit csináltok? - szólal meg az exem, mire én megigazítom magamon a ruhát. Itachi tekintete rám villan, és egy pillanatra mintha féltékenységet láttam volna szemeiben megcsillanni.

  - Minek látszik? - provokálja Sasori, majd pár pillanat néma csend után olyan hangot hallok, amire… azt hiszem egyikünk sem számít. Egy női nyögést. Olyan igazán erotikusat, amibe az ember lánya belepirul. Egyszerre kapjuk a fejünket Hidan szobája felé, ahonnan egyre sűrűbben jönnek ki az ehhez hasonló hangok.

     A döbbenetből Sasori ébred fel legelőször, hangosan elneveti magát.

  - Ezt el kell mondanom a szöszinek - utal Deire még mindig hahotázva, miközben elhalad mellettünk. Amint a lépcsőnél bekanyarodik, hogy lemehessen a földszintre, a kihalt folyosón kettesben maradok Itachival… és a nyögésekkel.

  - Én ezt nem bírom - sóhajtok, majd ellépek Itachi mellett, hogy lemehessek én is, azonban elkapja a karom. Szorítása erős, mégsem annyira, hogy az fájjon. Felé nézek, mégsem mond semmit. Csak állunk egymással szemben, és... semmi sem történik. Ez kezd nagyon idegesítő lenni, erre pedig rátesznek a hangok is. - Szeretnél valamit, Itachi? - vonom fel a szemöldököm.

  - Csak… Mi volt ez Sasorival?

  - Semmi közöd hozzá - nevetek fel hisztérikusan. - Ahogy hozzám sincs.

  - Tisztában vagyok vele, Meake - néz a szemembe, és a megszólításért is, meg úgy egyébként is meg tudnám fojtani, mégsem tudok mozdulni. Mintha a gondolataim nem lennének összhangban a testemmel.

  - Tudod jól, hogy utálom, ha így hívnak - suttogom kiszáradt ajkakkal.

  - Nem érdekel - válaszolja ugyanolyan halkan. Roppant értelmes beszélgetés, mást mégsem tudnék neki mondani. Ennyi év után ugyan mit?

  - Elengednél? - Hangom most még a saját magam számára is meglepően fájdalmasnak tűnik, szemeiben pedig látom, hogy ez neki is feltűnik.

     Sosem gondoltam volna, hogy egyszer eljön az a pillanat, mikor Itachival szemben állok, és egyszerűen semmit nem tudok neki mondani. Nincs mit mondanom neki. A kapcsolatunk alatt mindenről beszámoltam neki, teljesen megbíztam benne, azután az éjszaka után pedig, amikor megölte az egész klánt, minden vágyam az volt, hogy egyszer a szemére vethessem, hogy mekkora hiba volt az életemben, hogy megismertem őt, majd egyszerűen csak végeznék vele, hogy megszűnjön minden, ami hozzá köt. A múltban érzett szerelmem és a jelenlegi fájdalmam és dühöm is. Most viszont… semmi nem jön ki a torkomon, és ez zavar.

  - Figyelj, tudom, hogy nem én vagyok jelenleg a szíved csücske, de…

  - Ezt ne is folytasd! - szólok közbe a mutatóujjamat felmutatva, közben a másik karomat kihúzom a markából. Érzem, ahogy talán a hangja miatt, talán az egyre növekvő frusztrációm miatt kezd visszatérni a gyűlöletem. - Nem vagyok kíváncsi semmire, ami veled kapcsolatos. Rendben, ássuk el a csatabárdot a halálodig, de… Semmi nem érdekel veled kapcsolatban, érted?

  - Valóban így érzed?

  - Mégis hogy kéne éreznem azok után, hogy… A múltbéli események után? - szemeimbe ismét gyűlnének a könnyek, csakhogy azt hiszem az éjjel alatt már elfogyott az összes könnycseppem.

  - Nem csak a te családod halt meg akkor - suttogja.

  - Igazad van, Sasukéé is - bólintok. - És tudod, mi a legfájóbb neki is? Az, hogy akkor éjjel elvesztette a bátyját is. Te ölted meg - bökök a mellkasába nem finoman. - Egy kibaszott gyilkos vagy, Itachi, aki még arra sem méltó, hogy egy pillanatot is vesztegessek rá!

  - Akkor miért vesztegeted mégis? - teszi fel higgadtan a kérdést. Fogalmam sincs, hogy azért válok még dühösebbé, mert magam sem tudom a kérdésre a választ, vagy azért, mert ennyire nyugodt tud maradni még úgy is, hogy elhordom mindennek.

  - Fogalmam sincs - csóválom meg a fejem, lelkemben pedig teljes megsemmisülést érzek. - Fogalmam sincs… - ismétlem, halkabban. A külvilág zajait olyan szinten ki tudtam zárni végig, hogy fogalmam sincs, mikor értek véget az erotikus hangok, de valahogy ez érdekel jelenleg a legkevésbé.

      Itachi eláll az utamból. Egy szót sem kell mondania, azonnal el is suhanok mellette. A földszintre érve a csapat egy része fogad, valamennyien meglepődve néznek rám. Arcomhoz nyúlva jövök rá, hogy eddigi elbújó könnyeim megállíthatatlanul indultak útjukra rajta, teljesen elkenve a sminkemet.