4. fejezet

Sziasztok!

Igen, tudom, hogy borzasztóan sokat késtem a fejezettel, bár nem mondtam pontos időt vagy napot, hogy mikor teszem fel. Hónapok óta nem írtam bele egy árva szót sem, és ez részben a saját hibámból is adódik, ugyanis sokszor nem épp az ihlethiány okozta, hogy a fejezet nem íródott meg.

De most már itt van!

A következő fejezetet tényleg igyekszem hamarabb hozni, de napot vagy hetet erre sem tudok biztosra mondani. Talán jövőhéten, vagy az azutánin...

A Facebook-oldalra is szívesen várok véleményeket, valamint kérlek, ha már elolvasod a fejezetet, írj néhány szót a komment szekcióba, legyen az pozitív vagy negatív, hiszen csak ezekből látom, hogy nektek tetszik-e az, amilyen irányba terelem a szálakat.

Jó olvasást!

Mea

     A kunai felhasítja a nyakam oldalsó részét, ezzel egy nagyjából két centi hosszú sebet ejtve rajtam. Nem is ez a probléma, hanem ami utána történik, hiszen a következő mozdulatomnál éles nyilalást és égő érzést érzek a sebben, majd szinte forogni kezd velem a világ. Még hallom, ahogy Deidara kiabálja a nevem, homályosan látom, ahogy Nichi kihasználja az alkalmat, hogy az ellenfél nem figyel, és megtámadja azt, majd teljes sötétség borul rám.

      Zuhanok. Érzem, ahogy a hajamba kap a szél, és a testemre is olyan erő nehezedik, amelynek alig tudnak a csontjaim ellenállni, kishíján szétroppannak. Fáj mindenem, és szinte biztos vagyok abban, hogy ezek az utolsó másodperceim. Ezután már csak a csattanást érzem, ahogy a testem nagy erővel becsapódik.

     Fény töri át a sötétséget, pedig a szemeim le vannak hunyva. Ismerem ezt az érzést még évekkel ezelőttről. Hasonló volt akkor is az állapotom, a küldetés majdnem megbukott rajtam, és ha nem lett volna ott Itachi… Ő volt akkor az őrangyalom, aki nem hagyta, hogy komolyabb bajom essen, és holott akkor egy hétig feküdtem kómában, semmi komolyabb sérülésem vagy bajom nem lett. Akár az életembe is kerülhetett volna az az eset.

      Imádtam őt, és rendkívül nagy hálát éreztem, amiért megmentett. Milyen régnek is tűnik… Szinte hallom a fülemben, ahogy akkor Itachi nevét sikítottam, aki egy pillanat alatt végzett az ellenféllel, és még arra is volt ideje, hogy elkapjon engem a levegőben. Igaz, ezt már csak hallomásból tudom, ugyanis a zuhanás közben elvesztettem az eszméletem.

  - Itt vagyok - hallom a suttogó hangot, azonban… Valami nem stimmel. Nekem ezt nem szabadott volna akkor hallanom, hiszen nem voltam magamnál. Nem emlékezhetek erre. Homlokomon megérzem, ahogy lágy érintéssel valaki eltűr egy hajtincset onnan.

  - Itachi… - hallom meg ismét a hangom, ami most erőtlenebbnek hangzik, mint valaha. De… miért hallom a saját hangom? És miért szólítgatom Itachit?

     Pár pillanatba telik csak, mire rájövök, hogy amikor Itachira gondoltam, akaratlanul is elkezdtem ismételgetni a nevét. Nem emlék, hanem a jelen volt, mikor az imént azt mondta, itt van velem. És én ismét kimondtam a nevét, amit minden bizonnyal ő is hallott…

      Hirtelen pattannak ki a szemeim, de az azonnal szembejövő fénytől rögtön vissza is csukom azokat. Ezután aprókat pislogva igyekszem hozzászoktatni magam a világossághoz. Rögvest elugrik mellőlem egykori párom, ahogy meglátja, hogy kezdek ébredezni. Foltokban látom csak az Akatsuki-köpenyt, aminek jellegzetes színeiből nem tudom kivenni a felhők vonalait. Itachi lénye is teljes homály előttem, de mozdulatait bármikor felismerném még ilyen állapotban is.

  - Mi történt? - szólalok meg ismét, ezúttal rekedtes hangon. Fel akarok ülni, azonban ez most nem tűnik a legmegfelelőbb cselekedetnek, hiszen megérzem a testembe nyilaló fájdalmat.

  - Semmire sem emlékszel? - hallom ismét az ő hangját, mire erőtlenül roskadok vissza az ágyba. Nem akarok előtte gyengének mutatkozni, hiszen ő a legnagyobb ellenségem jelenleg, azonban képtelen vagyok kikelni az ágyból.

  - Küldetésen voltunk… - motyogom, kezemet pedig lassan, kimerülten emelem a nyakamhoz, ahol a mérgezett kunai felhasította a bőröm. Most egy meglehetősen vastag kötés borította azt. - Hogy lehet, hogy nem haltam meg? - teszem fel a következő kérdest, miközben egy még mindig homályos alak lép be a szobába, és segít felülni. Nedvességet érzek az ajkaimon, és csak ekkor jövök rá, hogy az a valaki igyekszik megitatni. A víz hűvössége most nagyon kellemes érzetet biztosít, rögtön érzem is, hogy torkom szárazsága kezd elmúlani.

  - Mint mindig, most is én mentettelek meg - Épp, hogy kimondja a mondatot, fuldokolni kezdek a víztől. Nem lehet, hogy Itachinak köszönhetem, hogy itt vagyok!

     Pár percbe telik, mire kiköhögöm a félrenyelt vizet, ekkorra pedig a látásom is kitisztult annyira, hogy megállapítsam, a vizet Nichi hozta nekem.

  - Mi az, hogy te mentettél meg? - akadok ki. Ennél kínosabb helyzetet elképzelni sem tudtam volna. Most bizonyára életem végéig hallgathatom tőle, hogy nélküle már másodszorra is meghaltam volna. Érzem, ahogy elsápadok.

  - Ne gondold, hogy ez olyan nagy dolog. Az Akatsukihoz tartozol, csupán emiatt mentettelek meg. A Sutaganod értékes Pein számára - veti nekem oda érzelmek nélkül, majd kimegy az ajtón.

  - Hogy érzed magad? - szólal meg Nichi néhány perc múlva. Vagy lehet, hogy már előbb is kérdezte, azonban én el voltam foglalva azzal, hogy felfogjam Itachi mondatainak értelmét?

  - Jól. Élek még, nem? - válaszolok, azonban a mondattal ellentétben semmi bunkóság sem tükröződik a hangomon. Sokkal inkább még magam számára is meglepően fájdalmasnak tűnik, amit én nem tudok hova tenni, Nichi azonban azt hiszem betudja annak, hogy mindenem fáj.

  - Hihetetlen, mennyire odavan érted - Beletelik még valamennyi percbe, mire meghallom ismét a lány hangját. Másodpercekig csak nézek rá, majd felnevetek, azzal nem törődve, hogy ezzel a nyakamon lévő sebbe nagy mértékű fájdalom nyilal.

  - Ez lehetne az év poénja is - törlöm le a szemem sarkából a kigördülő könnycseppet, ami a fájó testrészem miatt került az arcomra.

  - Én láttam a küldetés azon részét külső szemlélőként… - motyogja maga előtt összefonva a karjait.

  - Ne haragudj, de ezt erősen kétlem. Itachi egyszer az én kezeim által fog meghalni, és ezt ő is pontosan tudja. Te is hallottad, hogy a Sutagan Peinnek fontos, Itachi csupán a küldetését teljesítette - magyarázom. A lány sóhajt egyet, de ezután nem szól egy szót sem erről.

  - Pihenj, rád fér - hagyja el a szobát egy kedves mosollyal.

     Az ágyban feküdve bőven van időm arra, hogy végig gondoljam, mi is történt pontosan azon a küldetésen. Emlékszem, hogy épp, hogy megtudtunk minden információt a faluban, amit a küldetésünk céljának tudhattunk be, mikor egy csapat ninja állta az utunkat. Beleadtunk mind a négyen mindent a küzdelembe, azonban először a chakra-pontomat eltalálva hatástalanították a klánképességemet, majd egy másik ninja felém dobott egy méreggel körülvont kunait, ami felhasította a nyakamon a bőrt, ezáltal a méregnek szabad utat adva a vérkeringésembe. Innen pedig semmi más nem jut eszembe, bármennyire is erőltetem a gondolataim.

      Napok telnek el egymást követve, én pedig végig szinte szobafogságban érzem magam. Nichi és Konan időnként bejön hozzám, hogy némi csajos beszélgetéssel tereljék el a gondolataim fájó testrészeimről, valamint Deidara lóg szinte folyamatosan a szobámban. Nem értem, hogy a fiú kedvessége minek tudható be, hiszen én magam nem szinte képtelen vagyok viszonozni a figyelmességét, a két lányét úgyszintén. Fejemben folyamatosan elrettentő gondolatok szánkáznak róluk, hiszen nem csak egy bűnözőszervezet tagjairól van szó, de Itachi barátairól is. Oké, ez alól talán Deidara talán kivételt jelent, hiszen utálja az Uchihát.

  - Csak lassan - motyogja, ahogy segít a lépcsőn lesétálni a nappaliba. Egyik karja a derekamon pihen, a másikkal azonban a kezemtől fogva igyekszik támogatni, nehogy egy váratlan pillanatban lebukjak valamelyik lépcsőfokról.

     Az utóbbi két napban kezdődött, hogy egy fura dolgot vettem észre a bensőmben. Hálát kezdtem érezni Deidara iránt, aki tényleg minden lépésemet végigkíséri minden nap, ráadásul még szórakoztat is, hogy ne érezzem magam magányosnak. A szöszi szinte már úgy bánik velem, mintha a védtelen kishúga lennék, akit még a széltől is óvni kell. Normális esetben ez valószínűleg idegesítene, de mivel az Akatsukiba kerülésem óta el vagyok szakítva az összes olyan személytől, aki valaha is fontos volt nekem, jól esik, hogy mégis van valaki, aki gondol rám.

  - Köszönöm - motyogom, mikor az utolsó lépcsőfokról is leléptünk, Dei pedig kelletlenül bár, de elengedi a kezem és a derekam is, hiszen innen már sík talaj terül el, amin magam is boldogulni fogok.

     A nappaliban szinte az egész csapat ott van, kivéve egy személyt: Itachit. Túlzottan nem is érdekel, hogy az idősebbik Uchiha fivér hol lehet, hiszen azóta, hogy felébredtem, egyszer sem jött be hozzám, amire őszintén, nem is vágytam. A többiek viszont ahogy elnézem pont egy póker meccs közben járnak, így úgy döntök, nem is zavarom őket, inkább keresek valami harapnivalót.

     A szemem sarkából még látom, hogy Deidara lehuppan egy székre, és beszáll a játék legújabb körébe, ezt követően pedig belépek a konyhába. A hűtőt szinte feltépem, hogy aztán lehajolva valami étel után kutassak, nem sokkal később pedig kezeimet jól megpakolva veszem elő az elképzelt szendvicsem összetevőit. Lábammal belököm a hűtő ajtaját.

     Ijedtemben majdnem elejtek mindent a kezemből, mikor meglátom a pultnak támaszkodni Itachit. Közvetlenül a hűtő mellett áll, mégsem vettem egész eddig észre, annyira belemerültem a kaja utáni kutatásba. A férfi a kezét kinyújtva kapja el a majdnem leeső szalámit, de közben végig a szemembe néz. Valamikor imádtam ezt a sötét szempárt, most azonban semmit sem érzek, ahogy összecsatlakozik a tekintetünk.

  - Jobban vagy? - kérdez rá, miután az asztalra leteszi a szalámit, majd a kezemből kiveszi az összes többi alkotóelemet, nehogy azokat is leejtsem.

  - Hát… jobban voltam, míg be nem léptem ide - gúnyolódom, de látszólag az Uchiha fel sem veszi a hangnemem, azonnal elkezdi szeletelni az uborkát. Leülök egy székre, és figyelemmel kísérem a cselekedetét.

  - Nyilván nem kellemes, hogy mindig ügyetlenkedsz… - jegyzi végül meg, mire szinte füstölni kezd a fejem. Mégis ez hogy jön ahhoz, hogy leszóljon engem?

     Jobbnak látom, ha csendben maradok, hiszen semmi kedvem és erőm vele vitatkozni. Bármikor szívesen benne lennék egy szópárbajban, tudom jól, hogy én kerülnék ki belőle győztesként, hiszen mindig is jobban értettem ahhoz, hogy szavakkal hogyan szúrjak oda a másik félnek, azonban most még a lábadozásom miatt gyengének érzem ehhez magam. Csak magam elé bámulok, próbálom kizárni a fejemből az összes negatív gondolatot, ám kizökkent a tányér halk koccanása az asztal lapjához. Oda pillantok, és meglepődve konstatálom, hogy két ínycsiklandónak kinéző szendvics áll a tányéron. Itachi komolyan megcsinálta a szendvicseim? Ráadásul… pontosan ugyanúgy, ahogy én is mindig összetettem magamnak. És tényleg. Még az uborkaszeletek is tökéletesen olyan vastagságúak, ahogy én szeretem.

     Tekintetem Itachira emelem, aki elém lép, és még mielőtt bármit mondanék, lehajol hozzám. Arca olyan közel kerül az enyémhez, hogy majdhogynem nehezemre esik leplezni a hirtelen támadt zavaromat.

  - Te hátráltattál, nem pedig fordítva - suttogja a fülembe, mire elvörösödöm a méregtől. Egy előbbi mondatomra utal vele, amelyet akkor ejtettem ki a számon, amikor megtudtuk a csapatfelosztásunkat. “Ne hátráltass, Uchiha!” Ezt a három szót mondtam neki cseppet sem kedvessen akkor, és rá kell jönnöm, hogy valóban én voltam az, aki hátráltatta a küldetést. Most is. De hogy neki miért jó, hogy most folyamatosan ezzel szivat…? Talán tetszik neki, hogy a büszkeségemet tiporhatja porba?

     Itachi ruganyos léptekkel kimegy a konyhából, engem otthagyva. Dühösen fújtatva veszem magamhoz az egyik szendvicset, és egy nagyot beleharapok, holott az étvágyam egy pillanat alatt köddé vált. Hogy mégis mit képzel ez magáról!?