Prológus

     A szerelem mindenki életébe egyszer beférkőzik, ha akarja az ember, ha nem. Nálam talán túl gyorsan történt meg ennek az érzésnek az eljövetele, de imádtam azt a fiút. Vele terveztem az egész életem, pedig akkoriban még fiatal voltam ahhoz, hogy ilyen döntéseket meghozzak. De a szerelemben nem lehet megálljt parancsolni.

     Már nem élek a szülőfalumban, ahol mindez történt. Nem számítok szökött ninjának, hiszen nem tettem semmi olyat, amivel a népemet magamra haragítanám. Tanulás és fejlődés céljából jöttem el a faluból, már ami a hivatalos indokot illeti, Konohának pedig nem kell tudnia a valódi indokom. Ugyanis keresek valakit.

A hajamat kiengedve hagyom, bár így nem igazán szeretem hordani, azonban most kénytelen vagyok megbarátkozni sötétbarna, szinte fekete tincseimmel. Nem időzök sokat a szálláson, ahol az éjszakát töltöttem, hiszen van még millió dolgom. Messze van még az úticélom végpontja, és nem késlekedhetek.

Egy átlagosnak is betudható topot veszek fel, amit egy, a vádlim közepéig érő nadrággal spékelek meg. Mind a kettő fekete és vörös színekben játszik, imádom ezt a két színt együtt. Tudom, hogy egy híres bűnöző szervezetnek, az Akatsukinak is ezekből a színekből áll a védjegye, ám ez engem egy cseppet sem zavar. Fölé egy kapucnival ellátott köpenyt húzok. Ez a ruha van mindig rajtam, mikor küldetésekre megyek, és ez is egy küldetés lesz. A saját küldetésem.

     Évekkel ezelőtt még semmi alakom sem volt, mára viszont egy karcsú, nőies testalkattal megáldott fiatal nő lettem, akiért többnyire odavannak a férfi nemhez tartozó egyedek, magam sem tudom, miért. Nincs bennem semmi különleges, hacsak azt nem vesszük ide, hogy szinte már kővé változtattam a szívem az idők során, így mindenki számára elérhetetlenné váltam. Legalábbi életem legnagyobb szerelme óta.

   A szállásomat elhagyom, és tovább indulok arra, amerre az informátorom koordinált. Legszívesebben futnék, de nem kelthetek feltűnést, hiszen egy idegen falu utcáit taposom jelenleg, és konohai ninjaként már a fejpántom is feltűnőnek hat, amit a nyakamba hordok. Hát még ha rohannék… Azonnal a Hokage fülébe jutna, hogy hova megyek, ami szinte rögtön le is buktatna. Ez az irány ugyanis pont ellentétben van azzal, amit otthon mondtam a falu vezetőjének.

     Az utcán rengeteg gyerek van, mind a szüleivel. Állkapcsomat összeszorítom, ez a szülő-gyerek kapcsolat nagyon rosszul érint, és nem csak azért, mert szülők nélkül nőttem fel. Sosem ismertem őket, csak képeken láttam a vérszerinti apámat és anyámat. Nem… Azért érint borzasztóan rosszul ennyi család látványa, mert akiket családomként szerettem, meghaltak. Megölték őket, a gyilkosuk pedig azóta is vidáman éldegél valahol… Hallom, ahogy erre a gondolatra a fogaim fájdalmasan megcsikordulnak, ez pedig jel nekem, hogy kicsit engedjek vissza az erőből, különben szilánkosra fog törni az összes fogam.

     A faluból kiérni szinte egy évnek tűnik, de mikor végre átlépem a kaput, nagy kő esik le a szívemről, hiszen a számomra frusztrálóan ható családok látványa innen megszűnik, és végre nyugodtan folytathatom az utam. És hogy hova?

     Az erdő, amin keresztül indulok, sötét, hűvös, a köpenyem összébb is húzom magamon. Nem félek, pedig szinte biztos vagyok abban, hogy a biztos halálba sétálok. Igen, a gyilkos felé tartok, aki lemészárolta azokat az embereket, akiket családomként szerettem. Tudom, buta dolog ezt tenni, de már elég erősnek érzem magam ahhoz, hogy szembeszálljak vele. Nem csak a jutsuimat fejlesztettem az elmúlt években, de a klánképességem is feléledt, amiről semmit sem tudtam egészen addig, míg meg nem jelent. Azután avatott be Konoha hőn szeretett kagéja, Tsunade arról, hogy a Tenshi klán képessége mi is volt, és én, mint egyetlen leszármazottjuk, mit is örököltem. Hát nem lepődtem meg, annyit elárulhatok.

     Suhanás… És megint suhanás… És ismét. Hiába fordulok körbe, nem látok senkit. Csak a hangokat hallom. Meglátok egy árnyat az egyik fa tövében, és már dobok is felé három kunait, azonban kivédi. Ezután pillantom meg a sötétségben kirajzolódó vörös foltot, ami egy tökéletes felhő alakot vesz fel. Ez az Akatsuki, az a bűnöző szervezet, amibe jobb nem belekötni, hacsak az ember nem akar meghalni. Mégis mit akarnak tőlem?

    A lábaim megremegnek, és már nyúlok is a következő fegyveremhez, ám ledermedek, ahogy a fa mögül előlép az az árny, akire az előbb a kunaikat dobtam. Ismerősen rajzolódnak ki előttem a vonalai, ahogy egyre élesebbé válik a férfi alakja. A köpeny valóban egy akatsukisok által hordott ruhadarab, amiből szinte alig látszik ki a férfi testéből bármi, csupán a lábait nem takarja az anyag, illetve a fejét. Sötét haja alig látszik, hiszen már este van, így szinte minden felvette az ő hajszínét. Azonban ami pár pillanat múlva előtűnik, a már Konohából is jól ismert szempár, mely egy Sharingan vörös színeiben pompázik. Az állkapcsomat összeszorítom, minden emlék hirtelen rohamoz meg, hiszen őt személyesen is ismertem anno.

     Nem késlekedek, a Sharingan megjelenése után pár pillanattal a saját szemeim is elkezdenek változni. Egy pillanatig tart csak, míg sötét íriszeim kékbe váltanak át, benne pedig megjelenik a pentagrammához hasonló ötágú csillag, melyet a klánomtól örököltem. Minden klántagom mást tudott vezérelni a szemével, a tulajdonosának a jelleméből adódóan alakult ki mindegyik szem képessége. Nem lepődtem meg azon, amikor rájöttem a saját szemeim erejére, bár sok ideig nem tudtam kontrollálni, és ez néha még most is gondot okoz.

     A Sharingannal szemben a Sutagan, a genjutsu ellen a valódi érzelmek… És abban a pillanatban már tudom is, ki fog ebből a csatából nyertesen kikerülni.