1. fejezet

     A sötétség szinte elveszi a látásom, ahogy végigmegyek az ismerős utcákon. Minden kihalt, sehol egy lélek, ami nem megszokott az Uchihák közt, hiszen nem csak sokan vannak, de általában mindenki sürög-forog még ilyenkor este is. Most mégsem, ami valójában aggodalommal tölt el.
     Egy fülsértő sikítást hallok meg kicsivel távolabbról, az egyik kis utca felől, azonnal futni kezdek abba az irányba. Amint bekanyarodok a sarkon, meg is torpanok. A befogadó családomat alkotó két tag a földön hever, friss vérben áztatva, fölöttük pedig a gyilkosuk. Ahogy ránézek a férfira, egyszerre kap el a fájdalom és a gyűlölet érzése, nem is késlekedek sokat, rátámadok.
     Percekig harcolunk egymással anélkül, hogy belenéznék a szemeibe, nem mintha sokat látnék belőlük, hiszen a könnyeim elhomályosítják a látásomat. A küzdelem is inkább csak dühből, a hallásom segítségével sikerül, azonban egy óvatlan pillanatban már a földön találom magam, fölöttem azzal a férfival, akit mindennél jobban szerettem.
  - Hogy tehetted? - suttogom megtörten. Itachi megvetően néz a szemembe, a Sharingan azonnal a hatalmába kerít. Újra és újra lejátszódnak előttem az imént történtek.
  - Tudni akartam, mire vagyok képes - hallom meg a hangját, de az egész olyan, mintha csak egy visszhang volna. Nem látom őt, csak hallom, közben pedig újra és újra megöli azokat az embereket, akiket szerettem. A fájdalom a szívembe mar.
  - Csak emiatt? Emiatt képes voltál megölni őket? Mindenkit? - kezdek rájönni arra, hogy nem csak az én nevelőszüleimet, de az egész klánt is legyilkolta. Kegyetlenül, lelkiismeret nélkül.
  - Tudnom kellett, mennyit fejlődtem az évek során - hallom ismét azt a hangot, amitől mindig is kirázott a hideg. Most csak annyi a különbség, hogy a jóleső helyett egy kellemetlen hideg érzet futkos a hátamon. - Te sem érsz többet, mint ők, de ők legalább erősek voltak - szűnik meg a genjutsu, így szép lassan kitisztul előttem a kép. Könnyeim miatt nem látom Itachi arcát, de homályosan látom, ahogy fölém tornyosulva kiegyenesedik, elteszi a fegyverét. - Se te, se az a szánalmas öcsém nem érdemlitek meg, hogy annyira méltassalak titeket, hogy ne kelljen azt a szánalmas életeteket élnetek, amit most is - fordít hátat, de válla felett még visszanéz. - Majd ha elég erős leszel ahhoz, hogy szembeszállj velem, keress meg.
     Egy pillanat múlva pedig már egyedül találom magam, könnyek közt, vér szaggal körül lengve.

---

     Már percek teltek el, mégsem mozdul egyikünk sem. Olyan, mintha mindketten megfagytunk volna, a szemünk sem rebben, csak meredten nézünk egymás szemébe, mégis egy láthatatlan küzdelem van kettőnk közt. Ő a Sharingannal újra és újra lejátsza előttem azt az éjszakát, én pedig a Sutagan segítségével igyekszem a bennem lévő összes fájdalmat átsugározni belé. Márpedig aznap éjjel rengeteg fájdalom volt bennem, amit a genjutsunak hála újra érzek, és a klánképességemnek hála már ő is.
    A szemem képessége abban nyilvánul meg, hogy az én érzéseimet kivetíthetem másokra, mintha a saját érzéseik lennének, de náluk szó szerint fizikai fájdalommal is jár. Például, ha képletesen azt mondjuk, hogy úgy érzem, mintha szíven szúrtak volna egy késsel, ők ténylegesen azt érzik.
     Szememből kifolyik egy könnycsepp, de ezen kívül semmi változás nem történik, csupán még mindig egymás szemébe nézve bámulunk. Végül szinte egyszerre rogyunk térdre, mind a ketten kimerülten lihegve. Szememből véres könny folyik, ami azt jelenti, jócskán átléptem azt a határt, amit egyszerre kibír a szemem. Ez is egy olyan képesség, amire nem árt edzeni, hogy hosszabb legyen a hatása.
  - Vihetitek - motyogja Itachi, két oldalamra pedig két szintén Akatsuki köpenyt hordó alak ugrik. Az utolsó kép, ami a látóterembe kerül Itachi Sharinganjai, ahogy eltűnőben vannak, majd elsötétül minden körülöttem.

---

  - Biztos vagy benne, hogy ő az? - hallok egy lágy női hangot.
  - Igen, teljesen. Nézd - válaszol egy számomra ismeretlen férfi hang, valószínűleg valamit mutatva a nőnek.
  - Igazad van - helyesel az.
     Minden sötét, csak a hangokat hallom. Nem tudok mozdulni, valamint a szemeimet sem tudom kinyitni. Nem érzek köteleket magamon, csak a nyakam szúr, de valami elviselhetetlen módon. Ég, mar, és legszívesebben felsikítanék az érzéstől, de egy hang sem tud kijönni a torkomon. Mi történik velem? Hol vagyok? Kik vannak körülöttem? Mit akarnak tőlem?
  - Ébren van - szól gondolataim közbe egy másik idegen férfi.
 - Még hat a méreg? - kérdez rá a nő. Áh, szóval egy méreg miatt nem tudok mozdulni. Remek.
  - Már csak pár pillanatig - válaszolja az utóbbi férfi, aki ezek szerint felelős a jelenlegi állapotomért.
     Valóban csak pár pillanatot kell várnom, és az izmaim végre újra életre kelnek, szép lassan pedig minden végtagomat meg tudom mozdítani. Nem tudom, milyen méreg volt ez, de erős, az biztos. Szemeimbe lassan térnek vissza a színek és fények, míg végül egy rakás vörös-fekete köpenyes férfival találom szembe magam, közöttük pedig egyetlen nő áll csak.
  - Kik maguk? - teszem fel a kérdést, azonban a hangomon magam is meglepődöm. Hiába akarok határozottságot sugározni, cérnavékony hang préselődik csak ki a torkomon. Ülésbe tornázom magam az amúgy elég kényelmesnek tűnő ágyon. Az ágy lehet, hogy kényelmes, de maga a helyzet cseppet sem.
  - Igyál, attól jobb lesz - nyújt felém egy pohár vizet egy szőke hajú srác. Megrázom a fejem. - Nyugalom, nincs megmérgezve, hm - mosolyog biztatóan felém, és valami miatt hiszek neki. Lehet, hogy csak a szomjúság teszi velem, azonban elveszem a poharat a kezéből, és nagy kortyokban megiszom a vizet.
  - Mi vagyunk… - kezdi egy vörös hajú fiú, akinek olyan az arca, mintha egy báb lenne.
 - Tudom, kik vagytok - váltok természetesebb hangra, és már azzal sem törődök, hogy megadjak némi tiszteletet, hiszen jól látható, hogy mindannyian idősebbek nálam. És, hogy minek köszönhető ez a váltás? A háttérben meghúzódó Uchiha jelenlétének, akit most veszek csak észre. - Azt viszont még nem tudom, mit akartok tőlem.
  - Nagyon egyszerű - csapja össze két tenyerét egy narancssárga hajú férfi, akinek valami ismeretlen fémek állnak ki az arcából. - Csatlakozz hozzánk!
     Erre a mondatra hirtelen azt sem tudom, nevessek-e, vagy sírjak. Még hogy én csatlakozzak abba a szervezetbe, amelyikben Itachi is van? Kizárt dolog!
  - Inkább a halál! - válaszolom kisvártatva, mikor megbizonyosodom róla, nem viccből mondta a Peinként ismert férfi. Egy magas, szó szerint összevarrt testű férfi elővesz egy kunait, és már mozdul is felém, hogy eleget tegyen a mondatomnak. Előhívnám a Sutagant, de valami miatt blokkolva van a klánom képessége, és nem is kell sokat gondolkodnom rajta, hogy rájöjjek, a méreg miatt. Nem is lenne időm gondolkodni, hiszen a férfi már szinte előttem van, azonban egy pillanat múlva a vörös felhők kitakarják előlem a jelenetet.
     Egész testemben megremegek, nem csak a düh, hanem a félelem miatt is. Ketten állnak előttem, nekem háttal, ahogy pedig felnézek, a szőke fiút látom, akitől a vizet kaptam az imént, valamint… Itachit.
  - Őt nem bánthatjátok, hm - szólal meg a szőkeség, Itachi pedig fél szemmel hátranéz rám. Valószínűleg az egyetlen reakció, amit láthat tőlem, a végtelen meglepettség, a félelem és a düh egyvelege.
  - Senki sem fogja bántani, ugyanis csatlakozik hozzánk - szögezi le Pein, ellentmondást nem tűrő hangon. Az előttem álló két férfi eláll az útból, így ismét kilátásom nyílik a többiekre is. Én biztosan nem fogok hozzájuk csatlakozni!
  - Mi lenne ebből a hasznom? - teszem fel a kérdést, ami láthatóan sokaknak nem tetszik.
  - Valóban a halált akarja - jegyzi meg az előbb rámtámadó.
  - Azon kívül, hogy életben maradhatsz - kezdi a csapat egyetlen női tagja - és visszakapod a klánod képességét, minden kétséged kapcsán válaszra lelhetsz.
     Automatikusan pillantok Itachira, aki időközben vissza helyezkedett az eredeti helyére, de azonnal el is nézek róla. Egy pillanatig habozom, majd kíváncsiságom utat tör magának.
  - Mire gondolsz pontosan? - nézek a kék hajú nőre, akinek porcelán arcán halvány mosoly húzódik kérdésemre.
  - Mindenre, amire kíváncsi vagy a múlttal, a jelennel vagy a jövővel kapcsolatban.
  - Mit tudhatsz te ezekről? - ciccenek fel.
 - Nem én - pillant hátra Itachira, és akaratlanul is követem a tekintetét. Pillantásom találkozik Itachiéval, és hirtelen elönt egy ismeretlen érzés. Kész lett volna megmenteni engem és összecsapni a társával. De miért? És az a szőke fiú? Ki ő egyáltalán? Miért áldozta volna be a társával fenntartott békét miattam?
     Mire feleszmélek, a társaság nagy része már nincs a szobában. Csak a kék hajú nő, a szőke fiú, Pein és Itachi maradnak rajtam kívül bent. Pislogok néhányat. Remek, Itachi biztosan genjutsuba ejtett, és amiatt nem emlékszem, mikor mentek ki a többiek.
  - Csatlakozni fog - jelenti ki Itachi, majd feltápászkodik a helyéről, és elindul ki.
  - De én… - kezdeném, de az ajtóban hátranéz.
  - Te is tudod. Éreztem - Ezzel pedig otthagy minket. Értetlenül nézek körbe.
  - Genjutsuval megszűntette a képességedet blokkoló hatást - adja meg néma kérdésemre a választ a szöszi. - Deidara vagyok - nyújt kezet bátorítóan mosolyogva, mire a felém nyújtott kézre nézek, majd fel az arcára anélkül, hogy elfogadnám a kézfogást.
  - Meake - motyogom morcosan. Mindig is utáltam, amikor mások döntenek helyettem dolgoról, de sajnos az az igazság, hogy ha Itachi és Deidara nem lettek volna itt az előbb, az a fura fickó biztosan megölt volna. Tehát valójában tényleg nem maradt sok választásom.
  - Én Konan vagyok, ő pedig Pein - mutat először magára, majd a fémekkel teletűzdelt férfira a kék hajú lány. - Aki meg akart támadni, ő Kakuzu, aki pedig a mérget keverte, a vörös hajú srác, Sasori. A cápának kinéző alak Kisame, ő egyébként Itachi csapattársa - teszi hozzá mellékesen Konan, aki sorban elkezdte bemutatni a már jelen sem lévő Akatsuki tagokat.
  - Nagyon nem érdekel, ki az Uchiha csapattársa - motyogom. - Pihennék, ha megengeditek. Nem szándékozom sokáig maradni - jelentem ki, mire Deidara már ellenkezni is kezd.
  - Maradnod kell, mert… Hát azért, amit Konan mondott - utal a múlt és a jövő megválaszolatlan kérdéseire.
  - Szeretnék pihenni - ismétlem, mire Konan és Pein bólintanak, és elindulnak ki. Deidara még marad, láthatóan mondana valamit, azonban sokáig gondolkozik rajta, kimondja-e.
  - Ez lesz a szobád - mutat körbe, ám szinte biztos vagyok benne, nem ezt akarta mondani. Bólintok egyet, nem akarom erőltetni a beszélgetést, hiszen én magam is még eléggé le vagyok gyengülve. Deidara veszi a lapot, és kimegy, ezzel magamra hagyva.
     A szoba amúgy meglehetősen szép, illik a stílusomhoz is, amit azt hiszem, Itachinak köszönhetek, hiszen egyedül csak Ő tudja innen, ki is vagyok és milyen az ízlésem. Az ágy kényelmes, a falak bár fehér színűek, az összes bútor vagy vörös, vagy fekete, ami lehet, hogy az én ízlésem miatt lett így megalkotva, vagy szimplán csak amiatt, mert az Akatsukinak is ezek a színei. A bútorok aránylag modernek, az egész szoba berendezése hasonlít az otthoni szobáméra.
     Az ágyra visszafekszem, azonnal rám is telepedik a fáradtság, így hamar el is alszom. Álmomban többször is megjelenik Itachi és a közös múltunk, legfőképp az az éjszaka, ami életem legszörnyűbb éjjelének tudható be. Akkor ugyanis egyszerre vesztettem el a nevelőszüleimet és a szerelmemet is. És mit kaptam cserébe? Akkor éjjel jött elő a klánképességem, pont mikor a legnagyobb fájdalmam ért az életem során.